PECAZONA

A csuka őshonos ragadozó halunk, 
mely jellegzetes más hallal nem összetéveszthető. Színe az adott vízhez alkalmazkodik. Gyönyörű egyedi mintázata és színe különbözik minden más halunktól. A balatoni csuka kifejezetten világos tónusú, míg a vízi növényzetben bővelkedő velencei-tavi példányok egészen sötét mintázatúak. Színezetét viszonylag gyorsan képes változtatni, s így leshelyének környezetében szinte észrevehetetlenné válik. Háta zöldes-barnás, oldalai világosabb zöldek, aranysárga márványozottsággal, hasa sárgásfehér vagy szürkésfehér. A mellúszók és a hasúszók sárgásszürkés-téglavörös árnyalatúak, három hátsó úszójára inkább az élénkebb téglavörös és a kevésbé szürkés árnyalatok a jellemzőek, fekete foltokkal díszítve. Hátúszója nincsen, hogy ne zavarja a bujkálásban. Teste hosszúkás, oldalt kissé lapított. 


Az állóvíziek zömökebbek, 
a folyóvíziek nyúlánkabbak, izmosabbak. Feje lapos, kacsacsőrre emlékeztető. Szája hatalmasra tátható és tele van tűélés fogakkal. Az alsó állkapcsa kissé túlér a felsőn, kampós végű, nagy kapófogak helyezkednek el benne. Ezek ha kitörnek, újra nőnek. A csuka félelmetes fogazattal felfegyverzett szája külön megér egy „misét". Sajátos fogazata a megragadott zsákmány menekülését szinte teljességgel kizárja. A csukának fent, az áll közötti csonton, lent pedig a hosszú állkapocscsont mentén jellegzetes, hegyes, inkább befelé hajló ritkás állófogazata van. Különösen az alsó állkapocs kapófogai kiemelkedőek. A tátott szájba tekintve kiderül, hogy a felső állkapocs kivételével mindenütt, tehát az ekecsonton és a szájpadláscsonton is láthatók több sorban elhelyezkedő hegyes fogak. Ezek befelé hajlanak. A felső és elülső, valamint a szájüregben lévő fogak viszont hátrahajlók, s valószínűleg nem változnak. Testét apró pikkelyek borítják. A farok rész rövid, és jókora farokúszóval végződik. A három páratlan úszó elhelyezkedése teszi lehetővé, hogy a csuka a táplálékát egyetlen gyors ugrással kaphassa el. 

A csuka kifejezetten jól látó hal, 
de csak rövid távon, legfeljebb 10-12 méter távolságra. Sötétben nem lát, ezért kifejezetten nappali ragadozó. Színérzékelő képessége bizonyított, sőt egyes színekre kifejezetten élénken reagál, mint például a pirosra, narancssárgára, vagy az aranyosan illetve ezüstösen csillogóra, amit kellőképpen figyelembe is vesznek a csukázó műcsalik készítői. Szaglóérzéke és ízlelőképessége kimondottan rossz. Hallása is gyenge. Ezekből adódik a kérdés: akkor hát miképpen érzékeli táplálékát, ha zavaros a víz? Zavaros vízben csak az oldalszervének víznyomásváltozást érzékelő képességére támaszkodhat. Egy közelben tovaúszó hal igen kicsi nyomásváltozást okoz ugyan, de ez elegendő ahhoz, hogy a csuka a zavaros vízbe nemcsak a közeledő test irányáról, hanem annak nagyságáról is tájékoztatást kapjon. 


Annak eldöntésében, 
hogy vajon zsákmánynak megfelelő méretű kishal vágy netán vetélytársként is veszélyes nagy testű ellenség közeledik. Törzsét egészen apró, úgynevezett bőr benőtt pikkelyek borítják. Teste nagyon nyálkás, puszta kézzel megragadva feltűnően sikamlósnak érezzük. Úszói lekerekítettek és lágy sugarúak. Elülső úszói nem túlzottan erőteljesek, annál inkább a három hátsó páratlan úszója, különösen pedig a mélyen hasított, lapátnyi farokúszója. Úszóinak ilyen elrendeződése teszi lehetővé erőteljes ugróképességét, mellyel zsákmányára veti magát. A csuka erős hatóanyagokat tartalmazó gyomornedve következtében igen gyorsan emészt. Ezért olyan falánk! Gyomornedve olyan erős, hogy a lenyelt horgot is megemészti. 


Hazánk szinte valamennyi 
édesvízében megtalálható. Tavainkban, folyóinkban, azok mellékágaiban és holtágaiban, valamint a csatornákban megtalálható. Kivételt képez talán a hegyvidéki patakok hűvös vize. Ezekben ugyanis nem találja meg életfeltételeit. Hazai vizeinkbe, ezért mindenhol megpróbálhatunk rá eredményesen horgászni. Tipikus tartózkodási helyei a parti növényekkel benőtt partszakaszok, tökleveles részek, tavirózsák, hínárszigetek, nádfalak szélei, meder egyenetlenségei, partbiztosító kőrézsűk, vízbe dőlt tartások, tuskós, illetve minden olyan hely ahol el tud bújni. Innen szokott nézelődni és az első adandó áldozatra lecsapni, majd azt felfalni. 


A csuka könyörtelen ragadozó, 
még saját faját sem kíméli. A kishalakra a környezetbe beolvadva, takarásból les. A kiszemelt áldozatra villámgyors lendülettel csap rá, és nem hibázik. Kissé hátrahajló fogai közül nincs menekvés. Táplálékának túlnyomó részét nappal ejti el, sötétben ritkán kap. Általában vízközt tartózkodó halfaj, de ha az alkalmas leshelyek úgy kívánják, a fenék közelben bújik meg. Nagy tűrőképessége és alkalmazkodó képessége mellett, ha teheti, inkább az álló vagy a csendesen áramló vízterületeket választja élőhelyéül, éppen fordítva, mint a süllő. A csuka különösen kedveli a tavak, víztározók és holtágak ama sekély szakaszait, szélvizeit, ahol a dús vízi növényzet közt megbújva lesheti táplálékát. 

Ahol a vizet sűrű 
nádas vagy hínármező szegélyezi, a csukát a ritkás nádszélen, a hínaras szélen vagy a csatornaszerű átváltókban sejthetjük, tehát ahol a kishalak vonulása is feltételezhető. A tökleveles vízszakasz szinte mágnesként vonzza a csukát! Faágak és roncsok közé, valamint kövezések árnyékába is beáll, s jobb híján, például egy még növénytelen bányagödörben, a mederegyenetlenségek nyújthatnak számára leshelyet. 

Folyóvizeken ha teheti, az élénkebb vízfolyásokból szívesebben átvált egy-egy öbölbe, mellékágba, vagy beáll a tuskós limányokba, csendes áramlatú tangókba. Ha a folyó kőgátakkal szabályozott, a mögöttes területek legcsendesebb tangóit keresi fel. A csuka általában nem kedveli a kifejezetten mély vizeket, mégis néha tekintélyen mélységekből, méteres medertörések aljáról kerülnek horgunkra. 


Igen korán, többnyire már február végén, 
márciusban ívik. Ikráit a sekély, part menti növényzetre, fűszálakra rakja. A csuka mesterséges szaporítása is megoldott: a lefejt ikrák 70-80 százaléka kikelhet, szemben a természetes körülmények között lerakott ikra 1-2 %-ával. Gyors növekedésű hal, egyéves korában eléri a 100 g-os súlyt, kedvező körülmények között 2 éves korában az 1 kg-ot. Tavasszal, április 1-től, a legtöbb vízen véget ér a csuka tilalmi ideje. Fajfenntartó kötelezettségeinek eleget téve, mohón igyekszik csillapítani éhségét, a téli dermedtségükből még alig-alig éledező keszegfélékből. 


Amíg azonban 
a növényzet is magához nem tér, a csuka ilyenkor kóborolni kényszerül, akár csak télen, hiszen alig akad számára valami alkalmas leshely. Kora nyárra, a teljes pompájában kisarjadt növényi vegetációban végre beállhat leshelyére, és a természet nagy terített asztala is kegyes lesz hozzá. Ilyenkor már ritkán árulkodik magáról. Nehezebb is horogra csalni. Az ősz beálltával mintha érezné, hogy közeleg a hosszú böjt időszaka. Ezért mindent elkap, ami körülötte él és mozog. Majd késő ősszel, amikor lerohad körülötte az áldott jó búvóhely, korgógyomorral vág neki újra a vízi világnak, préda után kutatva. Az ősz (szeptembertől november végéig) horgászatának a legfőbb időszaka. Tél elején a vermelőhelyekre vonul, a kishalrajokat követve, hiszen azokból ilyenkor is táplálkozhat. 


A csuka kifejezetten nappali ragadozó. 
Az éjszakát szokott helyén megbújva tölti. Alvásának módjáról még nincsenek pontos ismereteink, annyi bizonyos csak, hogy nem csoportosan, hanem magányosan pihen. Aktív és pihenőóráinak váltakozását a fényviszonyokon kívül, valószínűleg a vízhőmérséklet is befolyásolja. A reggel melegedni kezdő víz fokozza az izomműködést, s ehhez társul az éhségérzet erősödése is, amelyek azután együttesen ösztönzik a halat az éber figyelésre és a ragadozó viselkedésre. Fentiekből következik, hogy csukázásra a hajnali-reggeli, majd a nap második felében, a késő délutáni órák a legalkalmasabbak. Délidő körül csak átlagos eredményeket érhetünk el, hacsak nincs valami egyéb kedvező körülményváltozás az időjárásban, esetleg a vízjárásban is. A csuka napszakbeli menetrendje tehát jóval szürkébb mint a süllőé. 

A felhősödés vagy a köd 
leereszkedése viszont ugyanúgy fokozza kapókedvét, mint „rablótársáét". A vizet fodrozó szélben, csendes esőben ugyancsak aktív. Az erős szelet és a záporesőt azonban takarásban megbújva vészeli át. A letisztuló, csendesen apadó folyó kedvező körülményeket biztosít a csuka számára, s a reá horgászónak is eredményességgel kecsegtető. A zavaros, áradó vízben nehezen becserkészhető. Mint a legtöbb hal, a pezsdülésre a csuka is fokozott étvággyal reagál. Kapókedvét az egyre erősödő áradásban és a fátyolosodó vízben is megtartja. A szennyes áradásban azonban eltűnik. Feltehetően meghúzza magát a csendesebb szélvizekben. A csuka rablása jellegzetesen erőteljes és hangos. 


Sokéves tapasztalat szerint elmondható, 
hogy a hidegebb hónapokban a csukakapások a nap déli óráira tehető, ha jégen horgászunk nem is érdemes de. 10 óránál előbb kimenni és du. 14 óránál tovább maradni. A nyári hónapokban viszont egészen más a helyzet, itt ugyanis a kifogott csukák zömmel a hajnali, reggeli és a késő délutáni órákban kerülnek horogra. De nem lehet pontos időpontot meghatározni, mivel nem lehet tudni, hogy épp a közelben lapuló csuka mikor éhezik meg. 


Az időjárás is befolyásolja 
a csuka kapókedvét, borús esős időben egész nap kapásra bírható, sőt ilyenkor kedvező egy kis szél is. Az erős szelet és a záporeső a csuka takarásban vészeli át. Napsütéses időben, főleg nyáron csak a kora reggeli és a késő esti órákban táplálkozik. A vízállás változásaira is reagál, áradás előtt pezsdüléskor fokozódik a kapókedve, az ár levonulása után visszahúzódik mélyebb vizekbe, ilyenkor csak pergetve lehet megfogni. Az áradás közben a partszélen tartózkodik a kishalakat követi./FORRÁS - CARPMANIA/